Barátnőm Kanadában élt két évig, két kamasz gyermekével kényszerült férje nélkül elutazni egy időre. Rettentően sajnáltam, hogy objektív okok miatt szét kell szabdalni – még ha átmenetileg is – egy szép családot, féltettem barátnőmet és féltettem a férjét is, de leginkább a gyerekeket féltettem.
Hazaérkezésük után legnagyobb élményként arról számolt be, micsoda remek helyen laktak. Torontóban éltek, egy hatalmas apartman-házban. Akkoriban nálunk még a tervasztalon sem voltak láthatók hasonló otthonok, ott is kuriózum-számba ment még, talán ha 5-8 ilyen paradicsomot vettek még csak használatba a lakók. Barátnőm csillogó szemmel mesélte, micsoda nagy társas élet zajlott. Nemcsak a közös uszodát és kondi-termet használták valóban az ott lakók, de esténként, akár egy üdülőben lennének, összejártak, több csoportban kártya partik zajlottak, színházi és zenés estéket szerveztek, egyszóval, teljesen kihasználták a szabadidős lehetőségeket. Így aztán gyorsan és könnyedén ment a beilleszkedés, a gyerekek töredéknyi idő alatt szert tettek barátokra és barátnőm sem érezte olyan magányosnak magát, mintha bárhol másutt kellett volna hármasban élniük. Nyilván társát senki és semmi nem pótolhatta, de egészen más dolog négy falat bámulva magányosnak lenni, mint jóbarátok társaságában és kellemes programok sűrűjében (pláne, tudván, hogy vár otthon valaki)
Miután visszaköltöztek szép fővárosunkba, természetesen élvonalbeli lelkes támogatója lett az egész család a hasonlóan ígéretes beruházásoknak. Eladták szép kertvárosi luxus villájukat és rövid időn belül beköltöztek egy álomszép fekvésű és álomszép kivitelű luxus apartman-ház egyik legjobb lakásába. Adva van minden. A portaszolgálattól a klubházig, az uszodától a helyi edzőig állnak rendelkezésre a legjobban képzett szakemberek. Több stílusú bár várja a lazítani vágyókat, külön animátor gondoskodik a felnőtt és gyermekprogramokról és még sincs semmi közösségi élet. Évek óta képtelen bármi elmozdulást serkenteni a persze továbbra is rendületlenül lelkesedő barátnőm.
Nem értem én sem. Mi a különbség? Miért örülnek Torontóban az emberek, ha este, munka után van hova, van kikkel leülni egy kicsit, mielőtt vagy miután megvacsoráznak és mielőtt a család nyugovóra térne. Miért van reggel teli az uszoda? Miért nem tudunk mi élni a tálcán hozott lehetőségeinkkel sem? Sosem fogom megérteni.
És ez nem csak a luxus apartman-házak kérdése. Általános tapasztalat, hogy a legtöbb társasház lépcsőházában nemhogy névről, de még arcról sem ismerik egymást a lakók. Még hogy közös klubhelyiség?! És mégis hiszek benne. Éppen amiatt, mert ennyire siralmas az együtt lakók közt a kommunikációs helyzet, éppen emiatt lehet létjogosultsága egy új trend kialakításának, valamiféle új típusú „lakóklub” rendszerben.
-
-
Közös képviselő váltás 2012
-
-